Amikor nem látjuk még pontosan a következő lépést…

Sokáig kerestem….
Könyvekben. Módszerekben. Tanfolyamokon. Beszélgetésekben. Újabb és újabb dolgokban, amelyek talán közelebb visznek ahhoz, hogyan lehetne jobban érteni magamat és az életet.

Sok mindent kaptam ezekből az utakból, voltak fontos felismerések, új nézőpontok és találkozások, amelyek hatottak rám. Mégis sokszor maradt bennem egy halk érzés, hogy valami nem teljesen illeszkedik hozzám. Nem azért, mert ne lett volna értékes, amit tanultam. Szükségem volt ezekre az utakra is.

Talán éppen azért, hogy egyszer észrevegyem: nem biztos, hogy mindig újabb válaszokat kell keresnem. Közben egyre erősebben éreztem, hogy az élet valahogyan egyszerűbb annál, mint amit próbálok megtanulni róla.

Hogy lehetséges, hogy nem még több tudásra van szükségem, hanem arra, hogy jobban figyeljek. Figyeljek arra, ami bennem történik. A testem jelzéseire. Arra, ahogyan egy hely, egy találkozás vagy akár egy egyszerű természeti pillanat hat rám. Lassan kezdtem megtapasztalni, hogy nem kell mindig előre tudnom mindent. Nem kell minden lépést megterveznem, minden választ megtalálnom, minden helyzetet megértenem ahhoz, hogy tovább tudjak menni.

A bizalom számomra ma már nem azt jelenti, hogy nincsenek kérdéseim. Inkább azt, hogy a kérdéseimmel együtt is jelen tudok lenni. Figyelni. És észrevenni, amikor a következő lépés egyszer csak megmutatkozik. Ebben sokat segített a természettel való kapcsolódásunk úgy, ahogyan addig még soha.
Volt egy időszak, amikor egy sátor lett az egyik első hely, ahol hosszabb időn keresztül egészen másképp kapcsolódtunk a természethez.
Nem kirándulásként.
Nem programként.
Hanem a mindennapok részeként. Ott megtanultunk bízni.

És közben egyre többször tapasztaltam meg azt is, hogy vannak válaszok, amelyek nem akkor érkeznek, amikor kérdezzük őket.
Hanem amikor végre elég csend van ahhoz, hogy észrevegyük őket.

→ A történetek, amelyek közben történt  velem valami: