Amit talán mindig is hordoztunk magunkban…

Sokáig természetes volt számomra, hogy észreveszem, mi történik körülöttem. Az emberek arcát. A hangulatokat. Az apró változásokat. Azt, amikor valaki fáradtabb a megszokottnál, amikor valaki segítségre vár, vagy amikor valakiben ott van valami, amit ő maga még nem lát. A munkám során ez sokszor ajándék volt. Segített kapcsolódni, figyelni, jelen lenni.

De közben valami érdekeset vettem észre. Miközben sok mindenre figyeltem másokban, önmagamban sokkal kevésbé voltam jelen. Nem volt szándékos. Egyszerűen így alakult. Sok emberrel találkozom, akik pontosan ismerik mások szükségleteit, de amikor azt kérdezik tőlük: „És neked mire lenne szükséged?”, hirtelen nehéz válaszolniuk.

Én sem tudtam mindig. Én is tanultam ezt. Nem egyik napról a másikra.
Lassan kezdtem észrevenni magamat is. A fáradtságomat. Azt, ami örömet ad. Azt, amihez nincs kedvem.Azokat a vágyakat, amelyeket sokáig háttérbe szorítottam.
Azt, amikor valamire igent mondok, miközben belül egészen mást érzek.
És érdekes volt megtapasztalni, hogy önmagunk észrevétele nem valami különleges gyakorlat. Néha csak annyi, hogy egyszer nem lépünk tovább rögtön.
Hanem figyelünk egy picit arra, ami épp bennünk van.

És közben rájöttem valamire: az önmagunkra fordított figyelem nem elvesz másoktól. Éppen ellenkezőleg. Talán akkor tudunk igazán jelen lenni mások számára, amikor mi magunk sem tűnünk el közben.

Évekig azt hittem, azzal adok, amit teszek. Amit megoldok. Amit megtanítok. Amikor segítek. Akkor kezdtem másképp látni, amikor valaki megmutatta nekem, hogy néha már az is ajándék lehet, ahogyan jelen vagyok.”

→ A történetek, amelyek közben történt  velem valami: