Amikor az élet egy pillanatra lassításra hív…

Sokáig természetes volt számomra, hogy mindig megyek tovább mindennel, haladok.
Hogy megoldok, intézek, figyelek, segítek. Hogy ha valami nehéz, akkor összeszedem magam, és „majd csak lesz valahogy”- alapon, tovább megyek. Az ember sokáig észre sem veszi, mennyire hozzászokott ehhez. Én sem vettem észre.

Egészen addig, amíg az élet egy olyan megállást nem hozott, ami után már nem lehetett mindent továbbvinni ugyanúgy, mint addig. Nem volt egyetlen nagy, látványos fordulat. És először talán nem is azt vettem észre, hogy mennyire elfáradtam. Hanem azt, hogy mennyire régóta nem figyeltem magamra.
Később sokszor eszembe jutott ez az időszak. Hálás vagyok ezért.

Ezek olyan megállások, amelyeket nem mi választunk. Az élet hozza őket. Sokszor éppen akkor, amikor azt hisszük, most végképp nincs időnk megállni.
Talán ezért lettek számomra olyan fontosak azok a hétköznapi pillanatok, amelyekben semmi különös nem történik, csupán megállok bennük egy – egy pillanatra.
Egy reggel a kertben. Egy séta a fűben. Az eső látványa. Néhány perc csend. Egy pillanat, amikor nem kell semmit megoldani. Csak ott lenni. Egy pillanat, amikor nem sietek rögtön választ találni valamire. Vagy csak észreveszem, hogy milyen jólesik néhány perc csend.

Nem azért, mert bármit el akarok érni vele. Hanem egyszerűen azért, mert ott, abban a néhány percben újra kapcsolatba kerülhetek önmagammal.
Régen azt gondoltam, ez a kétféle megállás nagyon különbözik egymástól. Ma már úgy érzem, ugyanarra hívnak. Arra, hogy egy pillanatra ne kifelé figyeljek. Hanem meghalljam azt is, ami bennem történik.

Nem azért, hogy rögtön megváltoztassam. Nem azért, hogy kijavítsam. Csak hogy végre észrevegyem.
Ha visszanézek az elmúlt éveimre, azt látom, hogy az utam több ilyen megállásból állt össze. Volt, amikor én kerestem a csendet. Volt, amikor a csend talált meg engem. És volt, amikor a Testem szólt helyettem.

Akkor még nem tudtam, hogy milyen sok ilyen pillanat érkezik majd az életembe. Olyanok, amelyek nem hangosan kérik a figyelmemet, csak ott vannak. Várva arra, hogy észrevegyem őket.
Akkor még azt sem tudtam, hogy ezek ugyanannak az útnak az állomásai. Ma már hálás vagyok mindegyikért. Nem azért, mert könnyűek voltak. Nem voltak azok.

Hanem mert mindegyik közelebb vitt ahhoz az emberhez, akivel egész életemben együtt éltem…
önmagamhoz…és akit közben újra meg kellett ismernem.