Egy futóversenyen voltunk a férjemnek Rácalmáson.
Ő futott, én pedig gyalogoltam.
Egyszer csak egy kislány szaladt el mellettem az anyukájával.
Még tényleg nagyon kicsi volt.
Hol előreszaladt, hol visszafutott hozzá.
Nem látszott rajta, hogy teljesíteni akar.
Nem látszott rajta, hogy bizonyítani akar.
Csak futott.
Amikor elhaladt mellettem, odaszóltam neki:
– Ügyes vagy!
Hátrafordult.
És teljes természetességgel azt mondta:
– Tudom.
________________________________________
Annyira egyszerű volt ez a pillanat.
Mégis velem maradt.
Mert ő még tudta.
Nem kellett hozzá eredmény.
Nem kellett hozzá bizonygatás.
Nem kellett hozzá mások visszajelzése.
Csak tudta.
________________________________________
Talán valamikor mindannyian tudtuk.
Aztán az élet közben sok minden megtanít arra, hogy óvatosabbak legyünk.
Megkérdőjelezzük magunkat.
Azt gondoljuk, hogy valamihez másnak kell értenie, hogy nekünk is lehet-e hozzá közünk.
________________________________________
Én is sokáig azt hittem bizonyos dolgokról, hogy nekem nem mennének.
Szerettem rajzolni.
Mindig is vonzottak a képek, a formák, a színek.
De a portrérajzolás valahogy másnak tűnt.
Olyasminek, amihez másoknak van érzékük.
Nem nekem.
Aztán egyszer mégis beiratkoztam egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra.
Nem azért, mert elhatároztam, hogy megtanulok rajzolni.
Inkább csak kíváncsi voltam.
Mi történik?
________________________________________
Amikor elkészült az első portrém, sokáig néztem.
Nem csak azt láttam rajta, hogy sikerült egy arcot lerajzolnom.
Valami egészen más lepett meg.
Az érzés:
„Ez is bennem volt?”
________________________________________
Nem a rajzról szólt.
Nem arról, hogy megtanultam egy új technikát.
Hanem arról a különös találkozásról valamivel, ami addig is ott volt bennem, csak nem adtam neki helyet.
________________________________________
Talán ezért szeretem annyira az ilyen pillanatokat.
Amikor nem valami újat szerzünk.
Hanem egyszer csak észrevesszük azt, ami már régóta velünk van.
________________________________________
És talán ezért született meg később a Csendkikötő gondolata is.
Nem azért, hogy bárkiből valaki mást formáljon.
Hanem mert jó megtapasztalni azt az érzést, amikor egy kicsit közelebb kerülünk önmagunkhoz.
Amikor nem keresünk rögtön választ.
Csak figyelünk.
És egyszer csak valami megszólal bennünk.
Talán csak ennyit mond:
„Igen. Ez is én vagyok.”
Ő futott, én pedig gyalogoltam.
Egyszer csak egy kislány szaladt el mellettem az anyukájával.
Még tényleg nagyon kicsi volt.
Hol előreszaladt, hol visszafutott hozzá.
Nem látszott rajta, hogy teljesíteni akar.
Nem látszott rajta, hogy bizonyítani akar.
Csak futott.
Amikor elhaladt mellettem, odaszóltam neki:
– Ügyes vagy!
Hátrafordult.
És teljes természetességgel azt mondta:
– Tudom.
________________________________________
Annyira egyszerű volt ez a pillanat.
Mégis velem maradt.
Mert ő még tudta.
Nem kellett hozzá eredmény.
Nem kellett hozzá bizonygatás.
Nem kellett hozzá mások visszajelzése.
Csak tudta.
________________________________________
Talán valamikor mindannyian tudtuk.
Aztán az élet közben sok minden megtanít arra, hogy óvatosabbak legyünk.
Megkérdőjelezzük magunkat.
Azt gondoljuk, hogy valamihez másnak kell értenie, hogy nekünk is lehet-e hozzá közünk.
________________________________________
Én is sokáig azt hittem bizonyos dolgokról, hogy nekem nem mennének.
Szerettem rajzolni.
Mindig is vonzottak a képek, a formák, a színek.
De a portrérajzolás valahogy másnak tűnt.
Olyasminek, amihez másoknak van érzékük.
Nem nekem.
Aztán egyszer mégis beiratkoztam egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra.
Nem azért, mert elhatároztam, hogy megtanulok rajzolni.
Inkább csak kíváncsi voltam.
Mi történik?
________________________________________
Amikor elkészült az első portrém, sokáig néztem.
Nem csak azt láttam rajta, hogy sikerült egy arcot lerajzolnom.
Valami egészen más lepett meg.
Az érzés:
„Ez is bennem volt?”
________________________________________
Nem a rajzról szólt.
Nem arról, hogy megtanultam egy új technikát.
Hanem arról a különös találkozásról valamivel, ami addig is ott volt bennem, csak nem adtam neki helyet.
________________________________________
Talán ezért szeretem annyira az ilyen pillanatokat.
Amikor nem valami újat szerzünk.
Hanem egyszer csak észrevesszük azt, ami már régóta velünk van.
________________________________________
És talán ezért született meg később a Csendkikötő gondolata is.
Nem azért, hogy bárkiből valaki mást formáljon.
Hanem mert jó megtapasztalni azt az érzést, amikor egy kicsit közelebb kerülünk önmagunkhoz.
Amikor nem keresünk rögtön választ.
Csak figyelünk.
És egyszer csak valami megszólal bennünk.
Talán csak ennyit mond:
„Igen. Ez is én vagyok.”
elköszönés