Amikor rájössz, hogy nem kell mássá válnod…

Ma már sok mindent másképp látok, mint régen.
De talán nem azért, mert valami teljesen új született bennem.
Inkább azért, mert lassan észrevettem azt is, ami már régebben ott volt. Eszembe jut egy kislány. Egy rajz. Versek. Egy játékos ötlet, amelyből később megszületett a Dallamtáram.

Nem egy nagy tervből. Nem tudtam, mi lesz belőle. Csak egyszer ott volt egy ötlet, és valamiért jó volt követni.
Ezekből az apró dolgokból sok minden született már az életemben. Nem mindig tudtam előre, hová vezetnek. Ma sem tudom mindig. Talán éppen ezért lett számomra egyre fontosabb az a halk belső iránytű, amely nem kiabál. Nem mondja meg, mit kell tennem. Csak néha feltűnik valami: Egy érzés. Egy gondolat. Egy kép. Egy mozdulat. Egy mondat, ami valamiért megmarad. És ha van időm figyelni, néha kiderül, hogy már régóta ott volt.

Sokáig kifelé figyeltem. Másokra. A feladatokra. Arra, mit kell még megtennem. ( Ha tudnád mekkora listáim voltak! ) Aztán az élet lassan megtanított befelé is figyelni. Nem lettem ettől más ember. És nem lett minden nap könnyű.

Vannak napok, amikor elfáradok. Amikor újra túl sok minden történik egyszerre. Amikor megint később veszem észre, hogy eltávolodtam magamtól.

Talán az a valódi  szabadság, hogy amikor eltávolodunk magunktól, már tudjuk, hogy van visszaút. .De ma már egyre ismerősebb és rövidebb az út visszafelé

A Csendkikötő ebből a tapasztalatból született.

Nem azért, mert minden választ megtaláltam. Hanem mert megtapasztaltam, milyen sokat jelent egy hely, ahol nem kell bizonyítani, sietni vagy megfelelni. Egy hely, ahol egyszerűen csak lehetünk. Nem kell mássá válnunk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Néha csak le kell lassulnunk annyira, hogy észrevegyük azt, ami ott volt bennünk mindvégig.

Egy idő után egyre kevésbé azt kerestem, hogyan segíthetnék másoknak megváltozni. Inkább azt szerettem volna megteremteni, ahol valaki maga is meghallhatja, ami benne van.

→ A történetek, amelyek közben történt  velem valami: