Futás… futás… futás… mindig csak a futás…

Százszor, ezerszer kapom meg ismerősöktől, családtól ezeket a szavakat, de hát a családom után az a második, ami örömet okoz! Akár én is írhattam volna ezeket a szavakat, de most egy futótársam beszámolóját hoztam nektek olvasásra ma.Akkor lássuk is hogy folytatódik a története:

Ismét maratont futottam, és most egy tavalyról már ismert pályára álltam: Alsó-Ausztria egyik csodálatos Duna menti szakaszán tűzik ki ezt a maratoni futópályát.A Duna itthon is az életem része, nap mind nap látom, gyönyörködöm változatosságában, vagy csak a hegyek csúcsairól szemlélem a lemenő őszi nap csillogását a vizében. Ausztriában sincs ez máshogy, a Dunára nézve valami kis hazai érzés kerít hatalmába, ami azt sugallja, hogy nem vagyok egyedül egy idegen országban. Pedig ez alkalommal nincs mellettem se barát, sem pedig a 16 éve szeretett feleség… Hát most ez van, futás közben úgy is egyedül leszek, a jól megszokott gondolataimmal, és a pillanatnyi érzéssel (elmezavarral), hogy “mi a szart keresek már megint egy marcsin”? A részletes beszámolót itt találod